Éjjel esegetett, de a reggeli felhőszakadás már a kerékpáron ért. Várakoztam, bevártuk a többieket a bádogfedél alatt, az eső alábbhagyott, szemerkélt.

A Vág völgyében felfelé, országúton indultunk a csallóközi mezőváros, Gúta irányába, álmos felvidéki falvak szakaszolta nyirkos pusztában haladtunk. A társalgásokban gondolataim napokkal, kilométerekkel távolabb kalandoztak. Ebben a biztonságot jelentő keringésben érkeztünk a Kis-Duna és Vág összefolyásához.

            A dunai holtág csendes vízén, Gúta központja közelében, egy felújított hajómalom lebeg, kikötve a túlparti, mesterségesen kialakított szigethez. A szigetre egy fahídon, Európa leghosszabb fahídján jutunk át, amit a közelmúltban a helyiek elbeszélései, visszaemlékezései alapján, mindössze kilenc nap alatt ácsoltak össze. Az eredeti hidat a nagy jegek tették tönkre, a korábbi pillérmaradványok alacsony vízállásnál még ma is láthatóak.

A szépen rekonstruált hajómalom a malomházból és a völgyhajóból áll, köztük találjuk a vízikereket. A malomházas hajóegység az őrlés tere, egykor a molnár lakhelyéül is szolgált, a völgyhajó pedig a szerkezet stabilitásáért felel, a nagy átmérőjű, széles vízikeréktengely külső végét támasztja alá.

A vízbe merülő hatalmas kereket a békés holtág képtelen meghajtani, ámbár elbírná a konstrukció. Amennyiben a folyamra kerülne, a vízikerék mozgásba lendül, a kimunkált monstrum orsóin, melyek kisebb fogaskerekek, a víz ereje az őrlőműbe, a malomkerekekbe hasít és forgásnak indul a szerkezet és csak forog és forog.

Sok éve már annak, hogy e feltűnő jelenségek százszámra horgonyoztak a Dunán, a Vágon és másutt, és őröltek nap nap után. A gabonát felülről a garatba öntötték, s a felső malomkő közepi nyílásán át a két őrlőkő közé folyt be, mígnem a rénusokon, ezek a malomkő rései, a kövek széle felé haladva finom lisztté őrlődött. Az őrlemény finomságát a mozdulatlan alsó és a mozgó felső malomkő közötti réstávolsággal szabályozták. A korpát és a lisztet szitálással választották külön.

E precíz szerkezetek magas fokú odafigyelést igényeltek, nem csoda, hogy a vízimolnárok kiemelt tekintéllyel bírtak. Komoly kihívást jelenthetett a molnárinasnak, akinek feladata bárminemű malmi munka és éjjeli felügyelet, hogy mikor eljön az ideje, a céhekbe tömörült molnárok tagjukká fogadják.

A molnár s malma felé a megbecsülés, tisztelet cseppet sem meglepő. A gabonából lett a kenyér, a kenyér pedig maga az élet. Minden bizonnyal az írott történelem előtt is a rituálé részét képezte a gabonakultusz, a forrásokat kutatva, az egyiptomiaktól maradt ránk gazdag hagyomány. Ozirisz isten a gabona megtestesítője volt, aki minden évben meghal, és újra életre kel. Ünnepét a vetés időszakában ülték, földből és gabonából gyúrt képmását a maggal eltemették, hogy teste ott az új termésben feltámadjon. Az istenség az Ég és Föld leszármazottja, az égi áldás teszi termékennyé a földet és - olykor - csúszóssá az aszfaltot; esés ebből még nem feltétlenül következik.

Tovább tárgyalva a gabona kultuszát, ide köthetjük a királyok haláluk utáni feldarabolását és a részeknek (akár hús, akár hamu formájában) a királyság különböző parcelláin történő elhantolását, hogy a táj termékenyüljön. Éppen ezért a szétszórt királyok kiváltságosak, bizonyos értelemben. E szertartás Ozirisz kultuszában is megjelenik, a rítus rokonítható a gabona rostálásával, szórásával, elvetésével.

A szentség, amely e szerkezeteket funkciójukon keresztül övezte, a folyami hajózás fellendülésével, a modernebb malmok megtelepedésével, megbomlott. Sokaságuk már a 18. században torlódáshoz vezetett a folyón, munkájuk a mederbeli sodrásviszonyok megváltozását, eliszaposodást okozott. Mária Terézia elrendelte a vízimalmok számszabályzását, a vízbe levert fenyőoszlopok, a malomszögek kiváltását. Az intézkedések és technikai, közlekedésbeli változások hatására napjainkra végleg eltűntek a hajómalmok.

         Határozott esti célok és határozatlan szakaszok jelölték ki a hét hátralevő részét, ezért is lehetett, hogy vasárnap többet időztem egy apró dombon, mit fájának lombja maradéktalanul fedett, mint Nagyszombaton.

Az esős napokat, az erősen szeles hétvége követte, az út nem hagyott mást hátra, csak engem. Fáradtan másztam az 51-es sztráda szerpentinjeit a kárpáti karéjon, erdőben ért az est, füves pusztán a reggel. Napsütötte búzatáblák, sás és repceföldek bólogattak bele a Morva Folyóhoz homoruló síkba egy másik ország kitartó előszelében.