A mély kanyonban tornyosuló kormos homokkő oszlopok felszínformái lágyan hajoltak a zöld fűfélék, sárga virágok és kékeszöld erdők harmóniájába.

Szűkös bazaltsávom dimbes-dombos, dombos-lombos erezete a szőlőlugasból mutatta Drezda panorámáját. A szászok fővárosa egy rövid órába zsúfolódott, ami éppen csak azokra a vakuvillantásokra volt elég, hogy néhány nevezetes építményt körbejárjak, dokumentáljak. Út közben, aztán, a látottakon kezdtem el gondolkodni.

                Bármennyire is csodáltam a pompásan újjáépített várost, s magát az újjáépítés tényét, hiszen, tudvalevő, hogy a második világháborúban a Sir Arthur ’Bomber’ Harris irányította brit Királyi Légierő rommá bombázta, nem tudtam, és ma sem tudom eldönteni, hogy helyes döntést hoztak-e a németek ezzel a kísérlettel. Persze a parlagon hagyás nem valami termékeny elképzelés.

W. G. Sebald Légi háború és irodalom című kötetében, a rombolás természetrajzában, választ adhat a trauma efféle megélésére, avagy elfedésére. A szerző a második világháború Németországot ért légicsapásairól és annak hatásairól értekezik. Példáit főként a nyugati országrészből részletezi, viszont a bőséges leírások, elemzések, a megemlített keleti területek - mint Drezda - történetére is rávilágítanak.

A szász várost ért különös kegyetlenségű területbombázások 1945 februárjában érték el a pusztítás legelemibb fokát. Lényegében a teljes város tűzhalála beteljesült néhány óra leforgása alatt. A kétezer méter magasra törő tűzoszlopok magukba szívták az összes oxigént, orkán erejű forró légáramlatok cikáztak a szélcsatornákon, és olyan zúgás kísérte a jelenséget, mint valami mennydörgő orgona. Láng szökőár söpört végig a területen, mindent, mindenkit elpusztított. Az összezsugorodott sült testek halmazban hevertek.

A távolból parázslóan vöröslő fénygömbbé változott a város a bombák tompa dobolásában, míg ki nem hunyt, el nem csendesült. A romok között patkányok és legyek tenyésztek a rothadásnak, bomlásnak induló szerves anyagok bűzében. És ebben az apokalipszisben továbbélt az ember is. Kályhacsövek emelkedtek a megmaradt falak mentén, rögtönzött menedékek épültek a romokon, és amennyire a környezet lehetővé tette, apró-cseprő teendőiket végezték az ottaniak, akik egyszerre voltak hajlékosok és hajléktalanok.

Vándorok, gyökerüket vesztett lézengő embertömegek járták a határt, krónikus nyughatatlanság gyötörte őket, kitaszítottak voltak egy elmúlt világból, otthontalanok egy még formálódóban. Az érzés, hogy sehol sem lehet megmaradni, hogy mindig inkább másutt legyenek, a kibombázott lakosság elmenekülése és visszaáramlása a tett helyszínére, mint afféle utazási láz és annak továbbörökítése, hívhatta életre - Heinrich Böll szerint - a német kozmopolita szemléletet, a mobil társadalmat.

A szemtanúk beszámolói minderről valószerűtlennek hatnak színpadias elbeszéléseikben, közhelyszerű megnyilvánulásaik a felfoghatatlan élmények elfedésére, semlegesítésére irányulnak.  Ez az emlékezés elleni védekezés, mely tulajdonképpen elnémította a túlélőket, elzárta a történelem eme sötét időszakát.

Képzeljük el, micsoda erő és elszántság kell ahhoz, hogy a fizikai és morális megsemmisülés állapotából egy monumentális építkezés bontakozzon ki, miközben az állapot maga leíratlan, kiíratlan marad. Az elfojtás, a dac katalizátorként hat, a kimondatlan múlt kovácsolja közösséggé a nemzetet, az emlékkiesés válik a siker feltételévé, ugyanis mikor ez a múltbéli esemény kitörlődik, a melankólia helyett, a folytonosság fenntartására, építkezésekbe kezdenek a korábbinál is nagyobbra törő fantáziával.

                A roncsmiliőben a természet is kisarjadt, ősszel a növények másodvirágoztak, az enyészetben termékennyé vált a mindenség.

A sok évvel későbbi tavaszi napon ekkorra már a megszokott májusi zsongás duzzasztotta a tájat, a macskaköves ösvény bazaltkockái közül élénken tört a fűféle az égnek. Egy ideig még az Elba-menti bicikliúton tekertem, hogy aztán a szántóföldek, mezők és erdők, jobbára fenyvesekbeli keskeny kis útjain Berlinbe érkezhessek.