A Kárpátokat elhagyva a szembeszél csak erősödött. A zöld erdők és füvek között barna szántók mozaikozták a tájat, belesárgult a repce a szegélybe.
Morvaország fővárosa felé hajtottam, egyenesen, Holicból Hodoninon át. Későre járt már azon a vasárnapon, mikor a vendéglátóimhoz csengettem a Luzanky Park szomszédságában, hogy eltöltsem Brünnben az estét, és kivonatos körjáratot tegyek az óváros nehéz városi levegőjében. Besötétedett, csapszékekbe keveredtem.
Kora reggeli továbbindulásom lehetetlenné tette a megfigyelést, miszerint a Petrov-hegyen a déli harangot egy órával korábban kongatják. Ennek a hamariságnak megvan a maga története, a legenda a harminc éves háború korába nyúlik vissza.
A hosszú háború már a vége felé járt, 1645-öt írtak, mikor egy májusi napon Lennard Torstensson nagyobbacska seregével ostrom alá fogta a várost, hogy másodízben tegyenek svédjei próbát Brünn meghódítására. A három naposra tervezett harc már a három hónapot is meghaladta, az esős augusztus 15. napján Lennard elnyűtten, fáradtan, beszédet intézett seregéhez. Szavát adta, hogy a következő támadás az utolsó is egyben, és visszavonulnak, ha pontban délben még nem jártak sikerrel.
Ropogás, remegés düllesztette a levegőt, omladék és por lepte a várost és a fogyatkozó várvédőket. Kedvező szél járt a támadókra, és úgy tűnt, közel már a skandináv áttörés, mikor a petrovi dombtető templomtornyában az öreg harangozó meghúzta a harangkötelet, hogy a kongás erőt adjon e magaslat maroknyi morva seregének. Alant a lakosok követték az öreg példáját, harangozott a város, s a zengő hangjáték betöltötte a vidéket. Mindez pedig a svéd vezér fülébe jutott, ki visszahívta katonáit, mert délnek hitte a hallottakat, pedig ekkor még csak tizenegy óra volt. A csata emlékére, úgy hírlik, pontban tizenegykor is elharangozzák arrafelé a ’delet’.
Az eredetileg gótikus, átépítése után barokkos erőd, melyet Spilberk néven tartanak számon, mondhatni bevehetetlennek bizonyult az idők során, mint az előző példa is tanúsítja; a makulátlanságát azért Napóleon végül megtépázta. Bentről sem volt könnyebb a kijutás, kazamatarendszere rettegett börtönként híresült el, ahová a kiemelt figyelmet érdemlő raboknak, például egy olasz költőnek, osztottak ki cellákat.
Silvio Pellicot 1820 október 13-án, pénteken, körülbelül délután három órakor tartóztatták le a kárbonárik Milánóban, forradalmi irányultságú folyóirata, a Conciliatore miatt. Először a Santa Margherita börtönbe került, ahol még aznap, este kilenc óra tájban, Silvio beszédbe elegyedett a börtönőrrel. Mivel a költő még nem ebédelt, megkérte fogvatartóját, hogy szolgáljon neki némi vacsorával. A börtönőr a közeli kisvendéglő kiváló borkínálatát ajánlotta, melyet Silvio visszautasított, mondván, ő nem iszik bort. Signor Angiolino, talán az őr felettese, csodálkozott a rab kijelentésén, reményét fejezte ki, hogy nem komolyan mondja alkoholutálatát. Ekkor azonban Pellico megismételte, amit mondott, kiváltva ezzel az őrök undorát. Az, hogy elfogásáig miért nem ebédelt, elbeszéléséből nem derül ki. 1822. február 22-én halálra ítélték, az ítéletet végül 15 évnyi várfogságra módosították, és a Spilberk egy penészes, szellőzetlen, föld alatti zárdájában egy ideig az erőd vendégszeretetét élvezte.
A kora majd késő esti órákban minden múzeum, nevezetes épület, a legtöbb templom zárva volt már, vasárnap lévén, az utcákon, tereken, parkbéli ösvényeken csak lézengtek az emberek. A térkövek közé süllyesztett sínpár innenső oldalán lassan haladt el mellettem egy piros villamos a namesti Svobody, azaz Szabadság tér valamikori piacterén. A teret klasszikus és modern épületegyüttes sorozatok kordonja választja el a magaslaton épült vártól.
A hűs reggelen kocsisorokon kerekeztem át a városon, lassan hígult az épületek koncentrátuma. Dülledt szerpentinekből andalgó útszakasz kerekedett, a táj zöld és sárga, zöld és sárga táblái az örökzöldekig nyújtózkodtak.
