Hidegtől zsibbadtan, kialvatlanul ébredtem a juharfa tövébe állított sátorban. Mire összepakoltam a felszerelést, már hűlt helye volt a fagynak, ragyogott a Nap.

A Moldva-folyót Prágától délre közelítettem, partmenti bicikliút hozott a város felé. A mozgásban tartott népes útszakaszról a külvárosba kanyarodtam, tömbházak között csendesült el a zaj. Csak a másnapi esős délelőttön döntöttem el, hogy pihenőnapot tartok, ugyanis elintézni valóim akadtak a városban.

            Az Óváros északkeleti szegletében, a régi zsidó temető kopottas, dülöngélő sírkövei fölött a csavarodott fák gyermeki levelei járták szellőtáncukat, ráláttam a Siroka és Maislova utcák találkozásánál lévő kávézó teraszáról. Vizet kértem. A szomszédos asztal vendégének elálló fülű, dús szemöldökű sötét arca elmosódottan kavargott a poharamon keresztül. Felém intett.

Kétségkívül idős alak, mégis, mint ha éles, esett arcvonásait nem az idő terhe, hanem valami egészen más, valami abszurd tömeg öregítette volna. Felemelte csészéjét, beleszagolt a gőzbe és szürcsölt egyet a kávéjából. A csészét az asztalra tette, karjait összefonva hátradőlt. Nem mutatkozott be, nevét én sem kérdeztem, az egyszerűség kedvéért nevezzük K-nak.

K egy történetbe kezdett, miután utazásom céljáról kikérdezett, okulásul, az emberi test szívósságáról nehéz körülmények közepette, mint mondta. A történet egy bizonyos éhezőművészről szólt, aki, mint neve is sugallja, éhezéseiről volt híres; legalábbis egy ideig. Ezek a szenzációs alkalmak lázba hozták Prágát, névtelen bámészkodók álltak meg az éhezőművész ideiglenes lakhelyéül szolgáló ketrece előtt. S bár csodálat övezte a férfit, a műsor tisztaságát az állandó kétkedés is körüllengte, valamint az a tény, hogy negyvennaponta föl kellett hagynia aktuális éhezéseivel, nyugtalansággal, elégedetlenséggel töltötte el a művészt. Bármennyire is könnyűnek találta, a világ legkönnyebb dolgának találta az éhezést, amit talán a végtelenségig is tudott volna fokozni, idővel közönsége elhagyta, a műsorszámra már nem voltak kíváncsiak. Végül egy cirkusznál kötött ki, ahol a szabályok felülíródtak, s az éhezőművész csak ott gubbasztott szalmazsákján, az istállóknál lévő ketrecében, érdeklődésre már nemigen adott számot, az elfeledés gúzsába süllyedt. Elgyötörten éhezett a művész, magányában készült rekordjának megdöntésére. Közben az idő elmúlt rajta, s csak a végén közölte tette értelmét, mondta K. Éhhalálának okát abban kereshetjük, hogy nem talált ételt, mely ízlett volna neki, nem pedig holmi népszerűség-hajhászásnak. Ketrecéből így tulajdonképpen egy másik ketrec nem engedte szabadulni.

Elköszöntem K-tól és kerestem egy postát, hogy hazaküldjek egy feleslegessé vált kiegészítőt. A szecessziós homlokzatokkal bélelt párizsi utcába fordultam és végigsétáltam az Óváros téren, bohócok és más mutatványosok tarkították a sokaságot. Az éhezőművészre gondoltam.

A postán egyik ablaktól a másikig irányítottak, időm nagy részét várakozással múlattam. Előttem nem sokkal százas köteg levelet iktatott a hivatalnok, a terem végében a csomagfelvevő nyílás elektromos rolójának tompa búgása mormolta a penitenciát. Pecsételők olykori kopácsolása adta az események ritmusát. Odakinn már szürkült mire sorra kerültem, röviddel azután, hogy a vasrácsot félig leengedték.

Újra az utcákat jártam, kacskaringásban értem el a Moldva-folyót.

            Sokáig a folyópartot követi a 17-es villamos, majd kelet felé kanyarodik Levskehoba. A naplemente hűs izzásba vitte a várost, a belváros tornyai és egyéb épületei elmaradoztak a villamos ablakából.

Tekerésmentes napom után változtattam utamon pár görbület átvágásával, mely egyrészt a Moldvát, másrészt az Elbát szabályozta, hogy a megbeszélt találkozóra Berlinbe érjek. Hagytam viszont a Cseh és Szász Svájc kanyonjait, bérceit, városkáit és vadonját programomban. Hol a rengeteg fölé megannyi orom, csupasz sziklafal ágaskodik.